Esik a hó!
Legalábbis, ha kinézek az ablakon, nyomokban látok egy kis havat. Lehet vagy 1-2 cm, és hamar elolvad. Kár. Szeretem.
Ilyenkor élesen látom magam előtt gyerekkorom teleit.
Akkor még volt hó. Igazi, méteres, mindent elborító....
Emlékszem, mindig alig vártuk, hogy leessen. Mentünk a közeli dombra, magunk után vontatva a vasszánkót. Hogy tudott az siklani!
Felültünk rá ketten, olykor hárman, és szorosan behunyt szemmel, sikítva száguldottunk le a dombon.
Nem számított, hogy lefagyott a fülünk, a kezünk. Rózsásra pirult arccal, cuppogó csizmával, nyakunkban néhány odadobott hógolyóval, csillogó szemmel robogtunk haza, ahol anyánk mindig bedugott minket a forró vízbe és főzött egy teát - mert az mindenre csodaszer.
Néha csak kimentünk az utcára, s a befagyott pocsolyákon csúszkáltunk, vigyázva, hogy ki ne törjük a nyakunk. Máskor vállunkra akasztva a korcsolyát a csónakázótó tükrén próbáltunk kecsesen suhanni.
Emlékszem, jó volt a behavazott autók ablakára szívecskéket meg hóembert rajzolni, és ráírni nagy, cirkalmas betűkkel, hogy ,,Hülye vagy".
És jó volt vastag, kötött sálsapkába bújni, és villámgyorsan kibújni belőle az első sarkon, ahol anya már nem látta.
És jó volt megenni a frissen hullott havat (ami persze még nem volt sárga a kutyapisitől), és letördelni a jégcsapokat az eresz alól.
És jó volt hatalmas hócsatákat vívni, és hóembert építeni az udvaron.
És nézni, nézni minden reggel az ablakból: vajon ott áll-e még.
És a hóember ott állt. Napokig. Nem olvadt el délutánra.
Mert akkoriban a tél valahogy más volt. Legalábbis én úgy emlékszem...
nyitókép: Fortepan/Baráth Endre
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
