Hiszem, hogy a szeretetnek gyógyító ereje van, annál is inkább, mert, bár eddig is volt rá példa az életemben, az utóbbi egy-két hét történései még inkább megerősítették ebbéli hitemet.

Az egyedülálló, átlagnál kicsit talán nagyobb elhivatottságú, ,,neked mindig erősnek kell lenni", mindent meg kell oldani mivoltom már egy ideje lázadozott ellenem, de én nem vettem komolyan. A ,,gyengeség" szégyen, sulykolják belénk néha, segítséget kérni megalázó.

Hajszol tovább az élet, megállás nincsen, és a ,,társnélküliség bélyege" is rajtad ragad.

Engem nyáron már megállított egy fáradásos törés, akkor megfogadtam... mit is?... óh! persze, azt, hogy most majd minden másként lesz, vigyázok magamra. A ,,lassan járj, tovább érsz" azonban - miután jobban lettem -, csak egy kósza gondolat maradt.

... és újból rohanás... aztán a pohár túlcsordult, már a lélek sem bírta tovább...

A stressz okozta törött lélek ijedten, kiszolgáltatva, a mentősök segítségére várt.
Remegés, félelem, a végre előtörő sírás, sürgősségi kórházi káosz... tanulság tanulság hátán.
A lábadozó időszak segítő kezei, a szeretet ereje tanítottak, a tudat, most, hogy baj van, ki is áll mellettem, ki szeret igazán.

Igen, már én is tudom, és érzem...

... hogy ki volt kíváncsi rám, ki vigyázott rám, ki szánt időt rám, ki érdeklődött, ki segített. Ki az, aki szeret, aki nem felhánytorgatta, hanem elfogadta, és természetesnek tartotta a helyzet okozta gyengeségemet...