Nemrég múltak el az ünnepek.

Ilyenkor, minden évben, arra a néhány hétre szépnek érzem magam.

Ezernyi apró égővel feldíszítenek és esténként, amikor besötétedik, koronám pompás gyémánt diadémként tündököl. Tekintélyt követelő vaskos törzsem és még pompásabb lombkoronám szikrázóan nyújtózkodik az esti ég felé.

Ilyenkor elfelejtem a poros hétköznapokat, a város benzingőzzel teli atmoszféráját. A torzsalkodó, csivitelő madarakat, a lábamnál dolgukat végző kutyákat, a tér zajait, a gyökereimig hatoló fagyot, az újraéledésre sarkalló gyötrelmes rügyfakadást, a perzselő nyári forróságot, a metszően éles lombomat tépázó szelet, a leveleimet hullatásra kényszerítő őszi szellőt.

Aztán eszembe jut, hogy hányszor láttam már a lombjaim alatt az első csókot, az utolsó ölelést, a türelmes, vagy éppen türelmetlen várakozást, az ódon padon ülők pihenését, biztonságot nyújtó árnyékomban a megnyugvást, vagy nyári zárportól hajszolt fiatalok jókedvű nevetését.

És most én is, mint mindenki más, számot vetek az elmúlt évvel. S bár már van jó néhány bevésődött gyűrű az ágaimban, be kell, hogy lássam van még feladatom itt, ezen a téren.

Azért meg külön hálás vagyok, hogy épségben megérhettem az idei új évet is!

És lássuk, be mi mást is kívánhatna még egy nagyvárosi több száz éves öreg tölgy-hölgy a XXI. század hajnalán.

A cikket írta: Kotek Ildikó