... hogy hagytam elrepülni, hogy öntörvényűsége erre az elhatározásra juttatott.
... hogy szeretetemet börtönnek érezve, mindig elvitte magával azt, amit éppen akkor adott.
... mindig maradt egy űr a ,,mennyei mannák" után.
Mi tagadás, a csipetnyi morzsák egyre kevésbé győztek meg arról, hogy a lángoló szerelem majd hamuvá csendesült szeretetet hagy maga után.
Az agyam kezdett lázadni, de a szívem szeretett, s végül az utóbbi győzött meg arról, hogy akkor marad meg nekem, ha szabadon engedem.
Most merre lehet, milyen tájakon jár?... nem tudom.
Talán a szerelemgyűlölet már emlékké csendesedett nála, s ki tudja, talán még neki is fáj néha, hogy számára én már nem vagyok.
Az én szívemben valóban itt maradt, megőriztem őt, mert életem része volt... és most már tudom, és érzem a súlyát is annak:
"Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka."
(Szabó T. Anna: Senki madara)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
