A hattyúk egy életre választanak párt maguknak… a hattyúk egy életre választanak párt maguknak:

ez a mondat ismétlődik már órák óta fejemben, úgy, ahogyan a hullámok vissza-visszatérően csapódnak a parti kövekhez.

Lenézek a víztükörre és azt látom, hogy pont úgy nézek ki, mint a korombeli többi hattyú, mégis azt érzem, hogy más vagyok!

Ki mondja meg, hogy mi a szabály?
Honnan lehet tudni, hogy az, akit egyszer társadul választottál biztosan kitart mindkettőtök élete végéig?
Honnan tudták nagyanyáink, hogy a sok egyforma tollas közül pont ki lesz a befutó? Mi van, ha nem is igaz a természet törvénye, csak gyávaság, megalkuvás, és a biztonságba való kapaszkodás mindez?

És a kivételek?

Nem lehet mindenki a klasszikus fehér hattyú, vannak hattyúk, akiknek a lelke színes, magukban hordozzák a hangos sirályok, a szárnyaló sasok, és a költöző gólyák évezredes genetikai kódját is.

Valaki követ.
Olyan szépen halkan suhan mögöttem, hogy eddig észre se vettem. És egyébként is én pont mélyen szántó gondolatokkal vagyok elfoglalva, ne zavarjon senki.
Biztosan megint valamelyik vagány kistollas nem bír magával, ahelyett, hogy ezen a kora reggeli órán fejét a szárnya alá dugva szenderegne még.

Persze tudjuk „egy úrilány nem veszi észre, hogy észreveszi, hogy észrevették!” (By Lángh Júlia), ezért nem fordultam hátra, csak kicsit megigazítottam a szárnyam tövét.
- Elkísérhetlek a következő öbölig? – kérdezte.
Nem hittem a hallójáratomnak, ez meg mit gondol magáról? Semmi köszönés és még le is tegez!
Pedig nem a rokonságból szárazik, nem aludtunk együtt a nádasban és még csak együtt se etettek nyaralók minket!!!
- Nem ismerem a terepet, a túlsó parttól úsztam ide. - mondta teljes nyugalommal és nem éreztem semmi nagyképűséget a hangjában. - Pedig azért ez nem semmi távolság! - folytatta. - Te egyáltalán nem beszélsz? Vagy csak hozzám nem szólsz? Ha következő öbölben sem akarsz hozzám szólni, tovább állok, bár megjegyzem az nagy hiba lenne! Na, nem baj, ezt a szép csöndes reggelt kár is megzavarni beszélgetéssel.

Hú de idegesítő ez a gúnár! – gondoltam, de közben teljesen mást éreztem. Olyan közel siklott mellettem, hogy a kissé szürkés szárnyvége minduntalan az enyémhez ért.
Hát ez meg mi? Zsibbad a talpam, pedig nem is hideg a víz, kiszáradt a nyelvem, pedig most ittam. Akaratlanul is széttártam a szárnyaimat, meg kellett mozdulnom!

Az ismeretlen gúnár egy pillanat alatt szembe úszott velem, szintén kitárta hatalmas hattyú szárnyait. Szemem befogta teljes lényét: a pompás egyenes nyakat, az erős szárnyakat és a határozott mozdulatait.

Háát igen!
Elég volt az a néhány másodperc, hogy tudjam, nagyanyáink pontosan tudták miről beszélnek.

- Szia, Lilla vagyok, és örülnék ha elkísérnél a következő öbölig esetleg a együtt keresnénk reggelit, vagy akár társam lehetnél egy életen át.
- Gábor vagyok, én is éhes, és mostantól szívesen osztanám meg Veled minden egyes hátra levő napomat.

Ha ezt tudom, ennyit biztosan nem agyalok annyi éven át. Milyen boldog is vagyok, hogy hattyúnak születtem, mert a bekódolt genetikai képletek miatt tényleg egy életre választunk.

És ez pont ennyire egyszerű!

A cikket írta: Kotek Ildikó