Köszönöm!

Köszönöm, hogy nem hittél az álmomban,

csak buta kis hobbinak hívtad, nevetségesen irreális ötletnek. Lenézted és kinevetted, a szemétbe söpörted. Köszönöm, mert ez késztetett arra, hogy csakazért is megmutassam, nincs igazad.
Ez késztetett tovább álmodni...

Köszönöm, hogy folyton elítélően fitymáltad a testem,

zsírnak, daginak, kövérkének hívtál. Folyton gúnyoltál, megaláztál. Ez segített, hogy elfogadjak minden gömbölyű formát, minden kerek kis idomot, minden egyes párnácskát magamon, s végül így szerette meg egymást lélek és test, s lettem harmóniában önmagammal.

Köszönöm, hogy folyton megpróbáltál irányítani engem,

kalitkában elzárva, mint egy kis díszmadarat, zsebre rakni, mint egy cukorkát.Trófeaként a falra akasztottál volna, mint egy mutogatásra tartott csecsebecsét.
Ez ébresztett rá arra, hogy egyedül is képes vagyok megállni a saját lábamon, képes vagyok kiállni magamért, s nem kell, hogy a kedvedért a sarokban kuporogjak.

Köszönöm, hogy hűvösen viselkedtél velem,

köszönöm, hogy hol közömbös voltál, hol meg fájóan kegyetlen, mert így rákényszerítettél, hogy én törődjem magammal, hogy dolgozzak önmagam megbecsülésén, hogy kedvesebb ember legyek, mint te.
Ma már jobb ember vagyok, mint valaha is gondoltam, hogy leszek.

Köszönöm, hogy nem hittél kettőnk örök kötelékében,

igen, eredetileg, csak ennyit akartam mondani, de mégis meg kellett köszönnöm minden mást is. S talán soha nem fogom megtalálni az igaz szerelmet, de tudod mit, ez most ebben a pillanatban egy cseppet sem érdekel. Ez most nem számít. mert most sokkal fontosabb, hogy

mára megtanultam szeretni önmagam!

S ez a szeretet, önmagam szeretete jelenleg a legromantikusabb történet, amit élvezni akarok....

Köszönöm! Már jól vagyok! És kösz nem, nem kell, hogy rám csörögj valamikor! Számodra a hívott szám már nem kapcsolható!"